Margaret Wilson egy 13 éves, hétköznapi, angol lány volt. Egy London külvárosi kertes házban élt szüleivel, testvére nem volt.
Barátja nem sok volt, igaz barátja meg végképp nem. A szüleivel sem beszélte meg minden gondját. Egyszerű lány volt. Reggel rohant az iskolába, délután megírta a leckéjét és este elment aludni. Aztán az egész újra kezdődött.

Így teltek a lány unalmas napjai, míg egyszer az egész élete megváltozott. Átlagos napnak indult. Margaret felkelt, készülődött és egy kicsit késésben volt. Sietve csapta be a ruhásszekrény fiókját, s így az egyik gombja leesett. A lány ekkor egy furcsa hangot, egy sikítást hallott, majd egy mondatot:
-Ez fájt!
Először nem tudta, hogy ki mondta, de aztán megértette: a szekrény volt.
Margaret egész nap a reggeli eseten gondolkodott és még mindig azt hitte, hogy csak képzelődött. A bútorai viszont valóban tudtak beszélni, de csak az ő jelenlétében voltak hajlandóak megszólalni. Ahogy hazaért, felrohant a szobájába és megpróbálta megszerelni a szekrényt. Nem szólt a szüleinek, pedig ez lett volna a legegyszerűbb. Nem akarta, hogy megtudják, hogy a szekrénye megszólalt.
Szerelés közben az íróasztala és az ágya is beszélni kezdtek. Segítettek neki, hogy mit, hogyan tegyen. Margaret először kicsit megriadt, de aztán mégis barátságosnak, sőt a barátainak érezte a tárgyakat. Hamar végzett a szereléssel, és a szekrénye újra, egészséges” lett. Majd nekiállt a házijának, de végig csak az ügyre gondolt. Nem értette, hogy miért beszélnek hozzá, és miért csak a bútorok, de mégis hitt benne. Kipróbálta, hogy az elektromos tárgyak és a többi tárgy tud-e beszélni. Szólongatta őket, de nem produkálták, amit a bútorai.
A bútorainak neve is volt. Az ágy Anna volt és női hangon beszélt, úgy, mint a szekrény. A szekrényt Adriennek hívták, az íróasztalt pedig George-nak és mély, öregember hangja volt. Velük beszélt a legtöbbet. Ezen kívül minden fából készült bútora és berendezési tárgya tudott beszélni.
Ezután mindig, mikor hazaért az iskolából sietett a szobájába, hogy beszélhessen velük. Eleinte csak egyszerű dolgokat osztott meg velük, mint például a jegyeit, vagy hogy éppen mit kell tanulnia. Később egyre több és személyesebb élményét mondta el, például kik a barátai, és hogy viselkednek vele, akár még azt is, hogy ki tetszik neki. Margaret először érezte azt, hogy igazi barátokra lelt.
Teltek a hetek, a hónapok és a lány egyre jókedvűbb lett. Végre igazán boldognak érezte magát. Még a szülei is kérdezték, mitől ez a nagy öröm. Ő viszont nem mondott sokat, legfeljebb annyit, hogy most jól megvan a barátaival. A bútorokról semmit. Rengeteget gondolkozott új barátain, de valahogy mégsem tudta megfejteni a titkot, hogy mitől beszélnek. Aztán eszébe jutott, hogy az összes bútora ugyanannál az asztalosnál készült. Ez az asztalos igen furcsa volt. Ahogy Margaret visszagondolt rá, emlékezett, mindig furcsa szemüvege volt és érdekes, érthetetlen szavakat mormogott vagy énekelt.
Margaret arra gondolt, hogy Andrew mester-az asztalos-keze van a dologban. Így hát egy nyugodt hétvégén elment hozzá. A mester lehajtott fejjel, halkan köszönt, mert épp egy drága darabon dolgozott és nagyon koncentrált. Margaret kicsit zavartan érezte magát, mert nem tudta, hogy most szólhat vagy nem, vagy meddig maradjon csendben. Aztán Andrew letette a munkadarabot és a lány felé fordult:
- Mit szeretnél?- kérdezte.
Margaret elmesélte, hogy még jó ideje ő készítette a bútorait és most mi történt velük. A mester elmosolyodott. Elmondta, hogy ezt a tulajdonságot ő adta nekik. Külön a lánynak készített csak ilyen darabokat, mert látta, hogy magányos lesz nélkülük. A mester mindig különösen viselkedett, mint most is, és többet nem mondott.
Margaret elgondolkodóan sétált haza, a sok hír túl hirtelen zúdult a nyakába. Mikor hazaért, szülei boldogan fogadták. A lány kicsit megriadt és csodálkozott, mert nem szoktak ilyenek lenni. Megfordult a fejében, hogy talán tudnak a dologról. Marge egész életében szorongva élt, és még így is, hogy volt, akivel megbeszélhette gondjait. De nem erről volt szó. Apukája közölte vele boldogan, hogy egy nagyobb lakásba költöznek. S hogy Margaret kap új, nagyobb szobát, szép, új bútorokat. Minden szép és jobb lesz. Sírva rohant fel a szobájába, s a tárgyaknak nem szólt, de érezte, hogy tudják.
Eltelt újabb két hónap, az új ház már ki volt fizetve. Marge és bútorainak sorsa megpecsételődött. A lányból szinte idegroncs lett, folyton sírt. Egyik délután apja meghozta új bútorait. Margaret szemében csak ronda, egyhangú, gyári bútorok voltak.
Aztán eljött a kötözés napja. A bútordaráló lent volt az udvaron. Marge erre nem gondolt, azt hitte, meghagyják bútorait, legalább másnak, ha nem is neki. Futott, hogy megmentse barátait. Ordított:
-Neee! Ne tegyék ezt velük!
Mire odaért, már csak sírva nézhette végig, ahogy a bútorokat bedarálják. És hallotta a sikításukat, és szenvedve nézte.
Az új házban Margaret élhette a megszokott, rendezett, unalmas életét. Lelkileg tönkremenve, barátok nélkül, mert az emlékek kitörölhetetlenek.

• Előző
• Tovább