Napjainkban történt, hisz a mai modern világban már minden lehetséges. Magyarországon egy kis városban nagy dolgot határozott el egy általános iskolai osztályfőnök. Elviszi az osztályát egy földkörüli kirándulásra. Repülővel. A gyerekek nagyon örültek ennek, mivel eddig egy tanárnak se fordult meg ilyen a fejében.
Május 15-én volt az indulás, amit már mindenki nagyon várt. A repülő Ferihegyről indult és az összes diáknak a saját autójával kellett eljutnia oda, mert nem volt rendelve busz. Viktor kivételével ott volt mindenki, ő azért nem, mert fellépése volt a musical csoporttal. Teca néni nagyon ideges volt, hiszen a repülő 20 perc múlva indult. Szerencsére nem volt dugó, így Viktor 10 percen belül megérkezett.

Mikor odaért, rögtön menni kellett elfoglalni a helyeket. Megvolt a búcsúzkodás, leadtuk a csomagokat. Persze a fél osztály rájött, mit hagyott otthon. Attila és Balázs a számítógépes játékaikat hiányolták, Sefi a focilabdáját, Géza és Geri a kosárlabdájukat. Akkor már mindegy volt. Felszállt a gép.

Első úti cél Dél-Amerika. Olyan 2-3 órája utazhattunk, amikor elkezdett sípolni valami, miközben a nagy óceán fölött repültünk. Megszólalt egy hang a hangosbemondóban: - Kérjük kedves utasainkat, hogy kapcsolják be a biztonsági öveiket! – így is tettünk, de Matyi felkiáltott: - Úristen, le fogunk zuhanni! – a lányok rögtön bepánikoltak, hogy most mi lesz. Hiszen a hatalmas óceán fölött leszállni nem lehet. Akkor meg mi másért kéne bekapcsolni az övet?

Az a valami egyre jobban sípolt, váratlanul egy nagy durranás, és tényleg zuhantunk. Sikongattunk, kitört a pánik. Közeledtünk a víz felé, mindenki magára kapta a mentőmellényt, ami vész esetére volt az ülés alá rakva. Amint belecsobbant a vízbe a gép, megpróbáltunk kimászni. Egy-két kisebb sebbel megúsztuk, mind a 24-en ki bírtunk kászálódni. Alex felkiáltott: - Szárazföld! – és tényleg egy kis sziget bukkant fel pár száz méterre.

Kiúsztunk, lepihentünk, mert nagyon kifáradtunk az úszásban. Azt hittük mind megvagyunk, ám felfigyeltünk Andris kiabálására. Ott kapálózott a vízben, épphogy a feje látszott ki a vízből. Dominik belevetette magát a semmibe, és úszott Bandi felé, ahogy csak bírt. Mire elért odáig nagyon elfáradt, de erőt vett magán és nagy nehézségek árán sikerült kihúznia Andrást az óceánból.

Ekkorra kipihentük magunkat, végigfutott az agyunkon, hogy mit éltünk át és mekkora szerencsénk van, hogy mindenki épségben van. Már nagyon éhesen lettünk, elindultunk felfedezni a szigetet, élelmet keresni. Viktor, Balázs és Koczor elmentek fát gyűjteni a fegyverekhez, amit Sefi, Alex és Jani készített el. Attila is járta az erdőt, hátha talál olyan fát, amiből a sátrat fel lehet állítani. Zsófi, Timi, Tina és Reni nagy munkában volt, mert gyapotból anyagot szőttek a sátorra.

Dominik két kókuszdió segítségével fel próbálta találni az elektromosságot, több-kevesebb sikerrel. Vanessza Evelinnel és Mónikával tiszta vizet keresett. Dia és Julcsi tüzet próbáltak csiholni, Teca néni közreműködésével. A Nap egyre lejjebb ment, Krisztivel elindultam az erdőbe gyümölcsökért. Citromot, narancsot és mangót is találtunk. Ati, Koczor és Dominik elmentek halászni.

Matyi egész nap a szigetet járta, forrást keresve. Nagy örömmel futott a táborhelyünkhöz, majd elvezetett minket egy addig ismeretlen forráshoz. Beesteledett. Geri elindult vadászni a három fiú által készített fegyverekkel. Géza utána ment, kincset keresni. Reggelre visszatértek kincs nélkül, szarvassal. Sefi meg akarta tanulni Geritől, hogy kell vadászni, melyik fegyvert miképp tudja használni. Öt napon keresztül tanítgatta Gergő Ádámot.

Egyik reggel Geri nem tért vissza, így elindultunk a keresésére. Géza, mint úgy egész addig, kereste a kincset, ami lehet, hogy nem létezett. Nagy örömkiáltás! Géza talált egy ládát, egy fa tövébe elásva. Felkapta, majd szaladt a sátrakhoz, hogy megpróbálja kinyitni.

Közben megtaláltuk Gergőt egy bokor mellett, tele sebekkel. Visszavittük a táborhelyhez, lemostuk a sebeit, bekötöztük pamuttal. Többet nem vadászhatott, így Sefi hozta a következő napokban a vadat. Géza valahogyan kiszenvedte, hogy kinyissa a ládát. Tele volt drágakövekkel, gyöngyökkel. Végre teljesült a vágya: elmondhatta magáról, hogy valami értékeset is talált.
Már elég nehezen bírtuk a szigeten, így S. O.S. jelzést is készítettünk a partra, a homokba: Evi, Vani, Kriszti, Zsófi, Móni és én. Épp 13 napja voltunk ott, mikor egy repülőt láttunk elég alacsonyan szállni az óceán fölött. Mintha kerestek volna valamit. Kezdtünk reménykedni, hogy értünk jöttek, de sajnos elszállt fölöttünk. Mindent feladtunk. Várhattunk egy következőre, amiről tudtuk, hogy nem egyhamar jön.
Eltelt ismét három nap. Hirtelen a negyedik napon feltűnt egy hajó a távolban. Felénk tartott, így kezdtünk bizakodni. Egyre közeledett, s mikor elég közel volt, megláttuk rajta a szüleinket. Felhőtlen volt az öröm, végre láthattuk őket, hazamehettünk, boldogok voltunk, hogy ismét visszatérhet minden a megszokott kerékvágásba.
Szedtük a sátorfánkat, és azokat a dolgokat, amiket ott készítettünk, találtunk. Egy öbölben kötött ki a hajó, felszálltunk rá. Boldogok voltunk mindnyájan. Spanyolország partjáig utaztunk hajóval, ami két napig eltartott, onnan Budapestig repültünk. Otthon, édes otthon! Felemelő érzés volt, hogy minden ismert, újra a régi és nem kell attól tartani, hogy melyik bokorból ugrik ránk egy vadállat. Géza a kincset hazavitte, besüllyesztette a szekrénye mélyébe, s mint egy emlék, megtartotta.
Így történt, június 2-án vége lett a kirándulásnak. Jó volt újra a saját ágyunkban aludni, a megszokott környezetben… Nagy szerencsénk volt, hogy mindenki épségben hazaért, és hogy ránk találtak. Azért jó kis kaland volt, bár remélem, hogy a következő kirándulásunk nagyobb sikerrel fog járni!

• Előző
• Tovább